Az alábbiakban egyik anti-határidőnapló használónk, Csilla történetét olvashatjátok. Csilla minden hónapban megosztja velünk, hogyan halad a lassítás útján, az egyensúly felé. Hálásak vagyunk neki az őszinte és inspiráló írásokért. Olvassátok szeretettel!
JANUÁR:
Let it Slow… avagy így kezdődött lassulásom története
Mint egy hideg vödör víz, úgy ért a felismerés, mikor először olvastam december közepe táján az anti-határidőnaplóról, hogy „Ez kell nekem!” Egy papírmániások részére ajánlott karácsonyi ajándékokról szóló cikkben írtak róla a neten. Engem minden papír, füzet, könyv, amibe alkotni lehet, megihlet, és az, hogy ez a napló még ráadásul újrapapírból is készült, különösen vonzóvá tette számomra, mivel magam is törekszem a környezettudatosságra.
Legjobban azonban nyilvánvalóan az általa képviselt eszme ragadott meg, ami már egy ideje keringett a gondolataimban, csak még nem tudott testet ölteni. Hozzáteszem, nálam a „túlpörgés” inkább személyiségbeli probléma, mint életviteli, bár tény, hogy a kettő kölcsönhatással van egymásra. Nem vagyok fővárosi, vidéken élek, mégis olykor borzasztóan tudok rohanni.
Hajlamos vagyok túlreagálni dolgokat úgy pozitív, mint negatív értelemben, ami egy bizonyos ponton azt eredményezi, hogy már a saját agyamra megyek. Hogy honnan ered ez? Magamhoz mérem az embereket és bosszantanak a csigatempójú, komótos emberek, holott ugyanakkor tudom, bőven lenne mit tanulnom tőlük.
A stressz mindig kijött ilyen vagy olyan formában rajtam fizikálisan, tehát a testem jelezte, hogy valami nincs rendben, változtatni, lassítani kellene, de legalább lenyugodni és a jóra koncentrálni. Tavaly nyáron jött az első komoly figyelmeztetés egy pozitív rákszűrés eredmény formájában, ahol megfogalmazódott bennem, hogy változtatnom kell. Legszívesebben valami lassító tablettát vagy nyugtatót írattam volna fel magamnak. Sajnos a munkahelyemen is tartósan feszült hangulat alakult ki, ami még inkább megágyazott a stressznek és idegeskedésnek. Ekkor már eléggé tartottam tőle, hogy fog így javulni az egészségem, ha körülöttem minden egyre rosszabb és nehezebb.
Hiszem és tudom, hogy sokszor fejben dőlnek el a dolgok. És ez akár néha az egészségre is igaz.
A következő szűrésen ősszel megint pozitív lett a lelet. Itt döntöttem el, hogy életmódot váltok, onnantól kezdődött a tényleges változtatás. Sportolni kezdtem, vitaminokat, immunerősítőket szedni és autogén tréninget gyakoroltam otthon a stresszkezelés javítására. Nem sokkal ezután találkoztam az Anti-Határidőnaplóval. Januárban jutottam hozzá és neki is fogtam a kitöltésének.
Egy kicsit még keresem magam benne. Egyik napról a másikra valószínűleg nem tudom a magamévá tenni, de elindult egy folyamat és tudom, ha kitartok a tervem mellett, pár hónapon belül sikerül kizökkenteni magam a magas fordulatszámból és elsajátítani különböző Slow szokásokat. Célom vele egyrészt a stresszkezelés gyakorlása, ami sajnos számomra továbbra is javításra szorul, másrészt a személyiségem tompítása, mivel eléggé nyers és pörgős vagyok.
Életmódváltási döntésem megerősítéseként január közepén a doki negatív eredménnyel jelentkezett. Ez arra sarkall, most már csak azért se hagyjam abba, amit elkezdtem.
Épp ideje jobban befelé koncentrálni, egy kicsit újra gyereknek lenni. S ha ez csak annyit jelent, hogy észreveszem a szivárványt a busz ablakából vagy lógok boldogan és céltalanul, mint a lajhár a naplóm borítóján, akkor már azt hiszem, jó úton haladok a siker felé.
FEBRUÁR:
Gyógyító Nevetés
Február hónapomat a nevetés jegyében terveztem eltölteni. Mivel januárban még kicsit új és ismeretlen volt nekem ez az anti-határidő eszme, a saját módszeremmel akartam elmerülni a soron következő hónapban, hátha így is közelebb tudok kerülni a célhoz, csak egy kicsit más irányból. Remélem, ez nem számít csalásnak, bár a nevetés, mint téma, úgy vélem, nem kapcsolódik közvetlenül a lassításhoz, mégis, talán ha képes vagyok örülni egy pillanatnak önfeledten, az már fél siker a Slow mozgalom által méltán kiemelt énidő tekintetében.
De nem álltam itt meg a gondolatfüzérrel, a szándékom az volt, ha valami vicceset találok, megosztom a többiekkel is, mert együtt nevetni még jobb, ezzel kikacsintva az együttidő felé is, így két legyet ütve egy csapásra.
Bár a nevetés egyszerű mókának tűnik, mégis nehezebben ment, mint hittem. Nehéz hónapom volt, nem kedvezett nekem a csillagok állása.
Reggelente hallgattam a kedvenc rádióműsoromat, mert az mindig megnevettet. A tervem az volt, hogy többet mosolygok és a környezetemben lévő embereket is jobb kedvre derítem. Legyen az egy kis csoki osztás az irodában boldogsághormon gyanánt, egy jó szó, vagy egy mókás kép az egyik céges kör e-mail végén, úgy gondoltam, ha már egy valaki elmosolyodik rajta, akkor már megérte, sikerült jót tennem és ettől én is jobban érzem magam.
A hó elején ez még egészen jól működött is, de aztán a hó közepe táján konfliktusba keveredtem a munkahelyemen, amit azóta sem tudtam teljesen kiheverni. Azonban mégis rá kellett jönnöm, hogy inkább hálásnak kell lennem, mert ez is csak erősebbé tesz. Mellesleg sok támogatást és szeretet is kaptam, ami segített tisztábban látni, hogy kiben lehet megbízni a kollégák közül. Másrészt türelemre tanított, arra hogy felül kell tudni emelkedni az olyan helyzeteken is, amit ha fejre állsz sem tudsz megoldani, inkább felemelt fejjel higgadtnak kell maradni. Február van, még mindig van hová lassulnom.
Most igyekszem visszarázódni a normál kerékvágásba, mert bár a hangulatom elromlott, de végre itt a március, az én hónapom, már nagyon vártam.
Saját tapasztalat, hogy amikor a leginkább magam alatt vagyok, akkor tudom a legkönnyebben észrevenni a legapróbb pozitív dolgokat is, fogékonyabb vagyok minden kapaszkodóra, ami a gödörből kifelé vezet. Lehet az egy szép napsütéses tavaszi nap – amiből szerencsére volt jó pár februárban – vagy ha hallok egy jó zenét spinning edzésen, és utána megtalálom azt az Interneten.
A február megtanított, hogy még ha néha nehéz is, minden nap, ami nevetés nélkül telik el, elvesztegetett idő. Ha mosolyogsz, a világ visszamosolyog Rád, enélkül igazán nem is érdemes élni.
MÁRCIUS:
Kezdődik!
Március az én hónapom, Rólam szól, most magamra koncentrálok! Végre! Már nagyon vártam!
Itt a tavasz, éled a természet, melegszik az idő, egyre többet süt a nap, reggelente újra madárcsicsergésre ébredek. Ez az az időszaka az évnek, amikor a kertvárosban sétálva az allergiás tüsszögésből és orrfolyásból olykor fellélegezve útközben megdermedek egy-egy virágba borult magnólia fa láttán és csodálkozom, gyönyörködöm kicsit benne, emlékeimbe vésve a lenyűgöző látványt. Még az allergia sem állít meg, csak emlékeztet, hogy még keményebben kell küzdenem, mert ez is minden évben egy olyan pillanat, amikor megfogadom, mindenképpen lesz egyszer kertes házam és lesz a kertemben magnólia is.
Ez a március azonban most számomra mégis egy picit különlegesebb volt, mint a többi.
30 éves lettem.
Ezért ezt a hónapot arra szántam, hogy elköszönjek huszonéveimtől, és tárt karokkal fogadjam a harmincasokat. A cél az volt, hogy semmiképp se legyen kellemetlen vagy szomorú élmény, mindenképpen pozitívan akartam megélni, hogy „öregszem.”
Engem is – ahogy nyilvánvalóan a legtöbb embert – foglalkoztatja, hogy legyen mit mesélni az unokáknak, minél több mindent megélni, megtapasztalni, amire csak energiánk van. Ebben a hónapban úgy döntöttem, erre élezem ki a tematikát: kaland, élmény, ünnep, társaság, minden, ami új, felfedezni, átélni, megismerni, találkozni.
És úgy érzem sikerült is, volt benne minden. Fitness roadshow-n együtt tornázás barátokkal és kollégákkal, kirándulás és fotózás erre-arra, csapatépítő lángosozás reggel az irodában, tartottam kikapcsolt napot március 15-én: sétálni mentünk a közeli szabadidőparkba és még a szülinapozásom is három napig tartott.
Egy nappal a születésnapom előtt (csak hogy meglepetés legyen) felköszöntöttek a cégnél egy tortával a kerek számra való tekintettel. Majd szülinapom napján felfedeztünk egy mennyei kézműves hamburgerezőt a városban a párommal. Másnap pedig a családommal ünnepeltem, akik a poén kedvéért a tortámra a számos gyertyák helyett kérdőjel-gyertyát tettek és megleptek egy régi vágyammal: egy varrógéppel. Úgyhogy nem unatkoztam és még sok-sok kihívás és kaland vár, a varrógép szempontjából legalábbis biztosan. 🙂
Bónuszként még a barátnőimet is meghívtam egy össznépi koktélozós beszélgetős estére, mert olyan ritkán tudunk találkozni, de most legalább jó okunk volt rá, egy szép kerek szám formájában. Tökéletes alkalom, hogy igazi, minőségi együttidőt töltsek el a család és barátok körében. Azt hiszem méltó módon sikerült megünnepelni és az ilyen hosszú és tartalmas napok után jobban megy az alvás is és a sok jó élménytől könnyebben is ébredek.
Márciusban vettem észre először a fejlődést, hogy egyre jobban megy ez a lassulás, a hozzáállásomon tűnt fel, simulékonyabb lettem. Úgy érzem, idén ez az első hónap, ami a leginkább úgy sikerült, ahogyan terveztem. Az előző hónapom nehéz volt, én pedig olyan vagyok, aki ha rossz körülményeket tapasztal, kezébe veszi az irányítást, azonban ez a hónap pontosan olyan volt, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, és nem csak az, amit én szerveztem, hanem azt is, amit a többiek.
Ez most megint egy égi jel, egy megerősítés, hogy csak így tovább, a helyes úton járok!
Eddig is törekedtem rá, ha belefogok valamibe, akkor az igazán különleges legyen, olyan, amit sokáig emlegetünk. Ez az év azonban már most olybá tűnik, hogy különlegesebb lesz az átlagnál, eseménydús, élményekkel, tervekkel, programokkal teli, rajtam legalábbis biztosan nem fog múlni!
Már értem miről beszélt az egykori tanárom a pár hónappal ezelőtti osztálytalálkozón, amikor azt mondta: az élet 30 évesen kezdődik!
ÁPRILIS:
Utazás a komfortzónán kívülre
Mivel az évem nem indult könnyen, és idén ez idáig még szabadságot sem vettem ki, volt mit kiadnom magamból, nagyon készültem az áprilisra. Mondhatni mindent feltettem rá.
Abszolút megérte. Ez a hónap egyszerre szólt a lassításról és a pörgésről. Összesen csak 12 munkanapom volt, ami már önmagában felért egy lassulással, másrészt a fennmaradó időt és a szabadságokat igyekeztem az utolsó cseppig kihasználni, legfőképpen az együttidő tekintetében.
Mivel a húgom az ország másik végébe költözött tanulmányai miatt, majd utána ott is maradt, ritkán látom őt, így hó elejére szerveztünk néhány tesós wellness napot félúton találkozva. Csodás kirándulásokat tettünk a Balaton környékén, arborétumot, várakat néztünk meg hegytetőkön, olyan kilátással, ami igazán nagykönyvbe illő. Sokat nevettünk, beszélgettünk, lazultunk, tudatos jelenléttel kiélvezve a szabadság minden percét. Igazi felnőttes, tékozló kikapcsolódás volt, ahol végre nem azzal foglalkoztunk, hogy mennyit költünk, csak azzal, hogy jól érezzük magunkat. Komótos, ráérős kirándulás volt, csak a dombtetőről siettünk, hogy leérjünk az eső előtt a kocsihoz.
Tartalmas volt, és egy kicsit ismét közelebb kerültünk egymáshoz, leküzdve az év nagy részében köztünk lévő több száz kilométer távolságot. Ez volt az első ilyen tesós vakációnk, de biztosan nem az utolsó, megbeszéltük, hogy ismételni fogunk. Mindenesetre azt hiszem, szép hagyomány lenne.
Az áprilist tekintve ez azonban csak a bemelegítés volt, több utazást is terveztem erre a hónapra.
Nagyjából egy évvel ezelőtt egy városi rendezvényen odamentem pár szóra az olasz testvérvárosunkból érkezett vendégekhez. Csak egy e-mail címet akartam kérni tőlük, hogy a róluk készült csoportképet elküldhessem nekik. Többnyire nem okoz gondot, hogy külföldiekkel társalogjak, mivel beszélek nyelveket, ez alkalommal mégis a torkomban dobogott a szívem, akkor még nem értettem miért. Az lebegett lelki szemeim előtt, hogy új világ nyílik meg az előtt, aki megtanul emberekhez közeledni. Nagy levegőt vettem hát és kiléptem a komfortzónámból. Az áprilisom is most erről szólt.
A tavalyi megismerkedést azután több közvetlen hangvételű beszélgetés is követte, majd pár hónappal később személyesen is vendégül láthattam újdonsült olasz barátaimat. Látogatásuk annyira jól sikerült, hogy ők is meghívtak engem Olaszországba.
Sosem utaztam még repülővel és külföldön sem igazán jártam, – leszámítva néhány szomszédos országot – bár régi nagy vágyam volt már. A repülőjegy szinte ingyen volt, a barátaim vendégszeretetének hála pedig a szállás miatt sem kellett aggódnom.
Kinyílt a világ előttem.
Olyan tájakon jártam, hogy tátva maradt a szám. Nekem, aki síkvidéken nőtt föl a Dolomitok közelsége olyan volt, mint egy festmény, csak pislogtam, de nem hittem a szememnek.
Hihetetlen volt belegondolni abba, hogy mindezt csupán egyetlen lépésnek köszönhettem, annak, hogy tavaly bátorságot gyűjtöttem és meg mertem szólítani őket. Talán azért izgultam annyira, mert megéreztem, ebből több is lehet, hogy egy csodás barátság kezdete lesz.
Igazi mindfulness pillanat volt, mikor rádöbbentem: életem egyik legjobb dolga, hogy beszélek angolul, különben nem lett volna lehetőségem erre. Bár társalogtunk velük németül, magyarul, kézzel és lábbal, mégis csodás házigazdáinknak köszönhetően félszavakból is megértettük egymást. Mivel ahogy a mondás is tartja: annyi ember vagy, ahány nyelven beszélsz, kicsit belekóstoltam az olasz nyelv tanulásába is. Egyébként is elkerülhetetlen volt, hiszen testközelből ismerhettük meg az olasz mentalitást, kultúrát, a környék zegzugait és igazi házi specialitásokat kóstolhattunk, finom borokat ittunk, valódi minőségi időt töltöttünk együtt és jól elfáradtunk.
Hihetetlenül kedvesek, közvetlenek és viccesek, kellemes csalódás volt a komfortzónán innen és túl. Utam során ismét meghívtam őket magamhoz, és biztos vagyok benne, hogy én sem most voltam náluk utoljára.
Azt hiszem a lelkem mélyén mindig is tudtam, hogy olyan helyekre szeretnék eljutni, ahonnan nem akarok visszatérni. Ez is olyan volt. Alig várom, hogy újra megízlelhessem Olaszország esszenciáját.
MÁJUS:
Felbecsülhetetlen sikerek
A május is tartalmas hónap volt. Zsúfolt, de jó értelemben, tehát nem túlhajszolt. Eddig többnyire arról szólt az évem, hogy arra koncentráltam, ami történik, főként a jó dolgokra, és kevésbé voltam elfoglalva az események folyásával illetve azok sebességével, inkább csak igyekeztem maximálisan megélni őket, a tempó annyira nem változott. Talán most először éreztem azt, hogy sikerül belefeledkezni, igazán belelassulni egy-egy tevékenységbe, és nagyon jó érzés volt.
Mérföldkő volt számomra, amikor május elején felragasztottam az első unikornis matricát. Eddig csak vágyakozva nézegettem ezt a matricát a naplóm hátsó zsebében, és elképzelésem nem volt, mire fogom majd felhasználni. De végre bekövetkezett az idei első igazán különleges pillanat, ami úgy gondoltam méltó a matricára, mivel a munkahelyi gondjaim végül egy huszárvágással megoldódtak, így aznap beragasztottam egy unikornist a naplómba. Ezért dolgoztam, küzdöttem év eleje, sőt régebb óta, és már élvezem a változást. A lassítás is sokkal könnyebb így, száz százalékban tudok rá koncentrálni.
Most pont volt egy jó viszonyítási alapom is, kaptam visszaigazolást az eredményeimről:
Az egyik hétvégén színes programok és rendezvénysorozat volt a városomban, sok látnivalóval, s közben a fővárosi barátaim is meglátogattak. Nagyon szembetűnő volt azonban, hogy amikor megmutattam nekik az általam már többször végigjárt szabadtéri képzőművészeti kiállítást, ők körülbelül 2 perc alatt végigrobogtak rajta, én azonban újra és újra meg-megálltam rácsodálkozni a különféle műremekekre, kerámia kerti törpékre, manókra és tündérekre, festményekre. Először azt hittem, talán az ízlésünk más, de rá kellett döbbenem, hogy a különbség inkább abban rejlik, hogy ők nem használnak anti-határidőnaplót. Pedig rájuk is rájuk férne! Mégis, amikor meséltem nekik róla, nem értették mire jó ez. Arra gondolok, hogy talán nem mindenki ismeri fel elsőre, hogy mennyire rohan, és hogy az élete másmilyen is lehetne, sokkal teljesebb és nyugodtabb.
Mindazonáltal azt mondták, sokkal kiegyensúlyozottabbnak látszom, mint korábban, és nekem ez egy nagyon jól eső bók és fontos visszajelzés volt. Már vannak eredményeim és szerencsére az év még több mint a fele hátra van! Biztos vagyok benne, hogy ebből nagyon sokat köszönhetek a naplónak, segített harcolni a problémáim ellen, küzdeni a gondjaim megoldásában, kapaszkodót találni a nehezebb napokon, és színesíteni unalmas óráimat, hogy az életem minden percében legyen valami érték vagy élmény.
Bizakodó vagyok, többé nincsenek felhők a fejem felett, lehet fejest ugrani a lassulásba. Végre kezdődik a nyár, a hosszú esték, partik, fesztiválok, nyaralások, esküvők időszaka, ilyenkor senki nem unatkozik, minden hétvégére van program és terv. Mostantól csak magamra koncentrálok, vagy lehet, hogy még másokat is megpróbálok bevonni Slow-tevékenységeimbe, mert rég éreztem magam ennyire harmonikusan és energiával telve.
JÚNIUS:
Lassú víz partot mos
Azt hiszem, mindenki ismeri La Fontaine A teknős és a nyúl című meséjét. A júniusomról ez a történet jutott eszembe.
Sok dolog van, amire régóta vágyom, vagy amiért már régóta küzdök és előfordul, hogy már lemondtam róla, beletörődtem, vagy most épp a lassulás miatt nem kergetem annyira. Ez az év abszolút ilyen, most már bebizonyosodott. Júniusban több dolgot is kihúztam a bakancslistámról, akár egyetlen nap alatt, halmozva, de mégis teljesen váratlanul. Ebben a hónapban, ha megkérdezték tőlem valamiről, hogy milyen volt, csak egy kifejezést tudtam ismételgetni rendületlenül: várakozáson felüli.
Az Antihatáridőnapló mellett az ember már nem hajkurássza úgy az álmokat, nem szövöget részletes terveket, nem agyalja túl, nem erőlteti a dolgokat. Csak örül annak, ami van, a pillanatot maximálisan kiélvezve, és talán pont ez az – nevezzük fordított pszichológiának – amivel az ellenkezőjét érjük el, vagyis mégis beteljesíti az egészet.
Mindent. Az álmokat, a terveket, néha még olyan dolgokat is, amiket egyáltalán nem vártunk.
Ezt a furcsa kettősséget a napló segített megérteni. Néha minél gyorsabban akarjuk elérni a célt, annál távolabbinak tűnik, míg ha lassan próbálkozunk és hagyjuk folyni a dolgokat a saját medrükben, akkor előbb vagy utóbb de biztosan célba jutunk.
Minden hónap elején feljegyzem a naplómba, hogy kivel szeretnék majd találkozni, összefutni beszélgetni a következő négy hétben. Most várakozáson felül teljesítettem, sokan engem kerestek meg, de akiket én, őket biztos bevontam valamilyen jó kis slow élménybe, hogy megoszthassam velük az életérzést.
A szüleimet például elvittem magammal a tiszavirágzásra, amely egy méltán egyedülálló természeti csoda. Igaz, hogy én már láttam ezt az eseményt többször is, de olyan hatással volt rám, hogy úgy gondoltam, ezt legalább egyszer az életben mindenkinek látnia kell. Az esemény szimbolikus értékkel is bír és tökéletesen illik a júniusi témához: a kérészek, csak pár óráig élnek, mégis, ezt a rövid időt teljes mértékben kihasználják, mintha nem lenne holnap, mert nekik nincs is holnap. Gondoljunk csak bele, mennyire más lenne a világ, ha mi is minden napot úgy élnénk, mintha nem lenne másnap.
Ezalatt most kivételesen nem az élmények halmozását értem, csupán csak odafigyelni egymásra, mosolyogni, találkozni régi barátokkal, apróságokkal meglepni a szeretteinket, főzni egy finomat a párunkkal kettesben, gólyafiókákat lesni a fészekben, vagy egyszerűen csak megélni a pillanatokat a mókuskeréken kívül is.
Hiszem, hogy a naplónak köze van hozzá, hogy az életemben ilyen mértékű változás indult el, és még ha nem is közvetlenül, de bevonz olyan dolgokat is, amikre egyáltalán nem számítottam. Arra tanít, hogy a teknős és a nyúl stratégiája közül az előbbit válasszuk, ha lassan járunk, tovább érünk, hogy bármit elérhetünk.
JÚLIUS:
Ízorgiák
Most hogy már elsajátítottam a tudatos jelenlétet és minőségi időt, más irányokba próbáltam elkezdeni terjeszkedni a napló útmutatásával megtámogatva. Mindig ábrándozva néztem a naplóm jobb alsó sarkaiban hétről hétre felbukkanó gyümölcsöket és zöldségeket, amiket érdemes lenne kipróbálni, megkóstolni, beszerezni és megenni vagy beleálmodni egy jó kis vasárnapi ebédbe, amit kényelmesen otthon, rákészülve, a módját megadva állítanánk össze és fogyasztanánk el. Ebből próbáltam most inspirálódni.
Nagyon szeretek főzni, vagy legalábbis nagyon szeretnék, csak ritkán nyílik rá lehetőségem, egész nap dolgozom, későn érek haza, vagy hétvégente gyakran a szüleim látnak vendégül, ezért amikor mégis alkalmam adódik, akkor mindent beleadok, hogy a készülődés és az étel elfogyasztása is élmény legyen.
Gyermekkoromban nagyon szerettem a piacra járni édesanyámmal, örök emlék marad a sok árnyékot adó hatalmas fa, virágok, gyümölcsök, savanyú káposzta kínálata, az elmaradhatatlan lángos és a jófajta piaci sült hekk íze a számban. Manapság ritkábban jutok ki, jobbára már csak a nagymamámnak vásárolgatok virágokat és magam dobok össze egy virágcsokrot, de ez is nagy örömmel tölt el. Az egyik legjobb érzés, amikor utánam fordulnak piaci vásárló társaim mondván, hogy „de szép virágaid vannak”, mert én ilyen önjelölt virágkötő vagyok, saját ízlésem szerint válogatok, tarka, bohém csokrokat készítek, semmilyen divatirányzatnak vagy előírásnak nem rendelem alá magam. A nagymamám is nagyon tud örülni az illatos virágoknak, amit csak a piacon lehet kapni, sajnos a virágüzletben már előfordult velem, hogy furcsán néztek, amikor illatos virágot kerestem. Ha felnőtt fejjel a piacon kötök ki, olyankor újra előtör bennem minden régi szép emlék.
Mostanában elkezdtem szakácskönyveket gyűjteni és főzőcskézős újságokat átnyálazni, hogy ihletet merítsek. Különösen azt élvezem, amikor a párommal együtt főzünk. Már a bevásárlás része is izgalmas, megbeszéljük, hogy milyen húsból legyen, együtt keressük a fűszereket és egyéb „fogalmunk sincs, hol keressük” alapanyagokat, hozzávalókat fel alá cikázva a hipermarketben. Szórakoztató, főleg ha a fáradozást siker koronázza és végül minden meg van. Ezután gyakran kell még két-három óra otthon a konyhában, mire asztalhoz lehet ülni. Megosztjuk a feladatokat, de együtt szidjuk a hagymát, ha csípi a szemünket, kóstolunk, konzultálunk és megint kóstolunk, azt hiszem, jó csapat vagyunk. Felemelő érzés, ha van kivel megosztani a főzés élményét. Utána már csak a várakozás marad, míg a sütőben készre sül az étel, majd egy jó bor mellett elfogyasztjuk és levonjuk a következtetéseket, hogy megtartjuk a receptet, vagy legközelebb mással próbálkozunk.
Nemrég kaptam pár cukkinit, amivel eddig még nem találkoztam nyers formában személyesen, azonban ezúttal nagy lelkesedéssel készültem a feldolgozásukra, kerestem, kutattam az ínycsiklandó recepteket, beszereztem a hozzávalókat.
Poénosra vettem a figurát: mivel még nem igazán ettem cukkinit, fogalmam sem volt, milyennek kellene lennie a végeredménynek, így nem voltak elvárásaim sem. Végül elégedett voltam, úgy éreztem, kiindulásnak jó, de lehet ezt még fokozni. Rájöttem, hogy szeretem a cukkinit, hihetetlen, hogy 30 év kellett ahhoz, hogy belássam, de mire jó a lassulás, ha nem pont erre, hogy az ember felfedezzen dolgokat teljesen váratlanul?
Főleg ilyenkor nyáron, amikor különösen szezonja van sok-sok friss gyümölcsnek és zöldségnek, szeretek ezekből minél többet fogyasztani és belecsempészni a hétvégi nagy lakomákba is. Aki még nem tette, próbálja meg; piacozásra, lassú főzésre-sütésre fel!
AUGUSZTUS:
Egy kis jól megérdemelt off
Az egész nyarat végiggüriztem, egy egynapos fesztiválozáson kívül szabadságon sem voltam, ezért már nagyon vártam az augusztust és a szokásos évi kirándulásunkat a Mátrába. Néhány éve járunk csak oda, de annyira megszerettem, hogy rendre visszasírom és egész évben sóvárgok, hogy mikor mehetek újra.
Magamon is meglepődtem, hogy ennek az oka pedig az, hogy ott nincs Internet, nincs térerő, csak a csend és a nyugalom. Nem hittem, hogy ilyen jól fogom bírni, mi több, élvezni, hogy nem bújom egész nap a közösségi oldalakat, a hírcsatornákat, nem telefonálgatok és írkálgatok mindenkivel naphosszat. Körülvettek a mókusok és hűvös hegyi szellő, a napsütés és patakcsobogás és ennél nem is kellett több, napközben túráztunk, esténként boroztunk, tökéletes volt.
Azóta is azon gondolkodom, hogyan lehetne ezt a hétköznapokba is átültetni, hogy néha töltsek valamennyi időt offline, kütyümentesen, ahogy a napló is ajánlja már az első oldalak egyikén. A munka mellett nehéz kivitelezni és nem is vehet ki az ember havi szinten egy hét szabadságot, hogy a hegyekbe meneküljön, bár szívesen megtenném, ha lehetne. Kicsit aggódom, hogy egy offline töltött délután nem lesz olyan üdítő hatással rám, és nem fog annyira feltölteni, mint pár nap a Mátrában, de nem panaszkodom, amíg ki nem próbálom. A kilátások jók, a lehetőség adott, csak a telefont kellene végre lerakni, a számítógépet és a tévét pedig kikapcsolni.
Idén nyáron voltak pillanataim, amikor nagyon bele tudtam feledkezni valamibe, amit éppen offline csináltam. Egyik forró nyári napon, heves esőben utaztam haza busszal, és még akkor is szakadt, mikor megérkeztem. Leszállva a buszról beszaladtam a buszmegállóba, de mivel láttam, hogy a zuhé nem csitul, így levettem a szandálomat, és mezítláb sétáltam haza (szerencsére csak az út túloldaláig), bár annyira kellemes élmény volt, hogy szívesen mentem volna messzebbre is. Gyerekkori emlékek törtek elő, amikor a még meleg, de vizes aszfalton lépdeltem, akaratlanul is mosolyt csalt az arcomra. Nem érdekelt, hogy ki mit gondolt, annyira magával ragadott a pillanat, hogy legszívesebben mindenkiről leparancsoltam volna a cipőt, hogy próbálja ki.
A másik, amit nagyon szeretek csinálni és semmi köze nincsen semmilyen elektronikai cikkhez, az a kertészkedés. Mivel lakásban lakom, így a lehetőségeim korlátozottak, de már alakul a dzsungel, mert sok a fény és nagyon szeretik a növények nálam. Időnként átültetem, tápoldatozom, metszegetem őket, és nézem, ahogy fejlődnek, nőnek, virágoznak. Ebben a tevékenységben is nagyon el lehet merülni, és nehéz vele leállni. Nagy vágyam, ha lesz egyszer esélyem kertes házra, hogy egy gyönyörű szép kertet alakítsak ki körülötte, mert a növények hihetetlenül feltöltenek energiával és rengeteg örömet okoznak.
Ilyenkor gyakran érzem azt, hogy a telefonom nyomkodása és a tévé kapcsolgatása, csak pótcselekvés, tulajdonképpen a kihasználatlan, haszontalan időm kitöltése, és ha volna több növényem, vagy egy nagy kertem, netán egy szép és okos kutyám, akkor szívesebben ülnék a kertben a hintaszékben, locsolnék, gereblyéznék, vagy fésülgetném netán tanítgatnám a kutyát, mint hogy unaloműzésképpen az okostelefont vagy a tévé távírányítóját nyomogatom.
Ezentúl megpróbálom gyakrabban feltalálni magam és beiktatni ilyen kütyümentes időszakokat. Mostanában például eljárok futni, de lehet, hogy biciklizem majd esténként, talán most már nincsen annyira meleg, hogy túl kimerítő legyen.
Magam is látom és érzem, hogy kezd a világ kissé kifordulni magából ezzel a sok okos eszközzel, a tévében értelmes műsort találni már viszonylag ritkán van alkalom, az embereket mégis beszippantják ezek a kütyük, a külvilág pedig egyre beszűkül. Emlékszem a gyerekkoromra, amikor még nem volt ennyi minden, ami elvonja a figyelmem az élet csodás dolgairól, amikor annyira szerettünk a természetben lenni, például virágot szedni édesanyámnak.
Mivel mindenki bele van bújva a telefonjába, egymásra sem figyelünk már úgy, és bár lehet, hogy gyorsabb a kommunikáció így online, mint személyesen, mégis néha érdemes lelassulni egy kicsit és befelé figyelni, elmerülni kicsit valamiben, amit szeretünk: kerékpározni, könyvet olvasni, virágot ültetni vagy játszani a kutyával.
SZEPTEMBER:
Ölellek Benneteket!
Hónapról hónapra igyekszem az anti-határidőnaplót és a slow mozgalmat felölelő témaköröket körbejárni, mindent sorra venni, hogy miért érdemes belevágni a napló vezetésbe, ebbe az életmódba, gondolkodásmódba, ki hogyan nevezi. Most csak egy apró dolgot emelnék ki, ami még év elejéről nagyon megmaradt bennem.
A naplóban hétről hétre jelezve vannak nemesebb napok, amikről, mint slow követő, érdemes megemlékezni. Emlékszem rá, hogy még januárban, volt egy nap, amihez oda volt írva, hogy „Az ölelés napja”. Akkor még elég friss volt nekem ez a szellemiség, de mostanra beérett már bennem annyira, hogy szeretnék ehhez is egy pár gondolatot hozzáfűzni.
Sajnos jelenleg még csak olyan ismerőseim vannak, akinek nincsen antihatáridőnaplójuk, de mivel sokaknak meséltem róla év közben, biztos vagyok benne, hogy ez jövőre másképp lesz.
Az egyik legjobb módja annak, hogy átadjak, mutassak nekik az eredményeimből, érzékeltessem az előnyeit és hatását, ha megosztok velük egy ölelést. Ezt a lassulási folyamat miatt felhalmozódott energiáimból tudom nekik átadni úgy, hogy ettől valójában nekem is csak egyre több és több lesz.
Alapvetően eléggé érzelmes ember vagyok, de nem mutatom ki vagy nehezen beszélek róla. Ezért számomra különös értékkel bír az ölelés, mint érzelemkifejezés; mert mindent elmond helyettem, nekem egy szót sem kell szólnom, mégis rengeteget adok és rengeteget kapok, gyakran többet, mint amit szavakba lehetne önteni.
A szeptemberem igencsak tartalmas és eléggé loholós volt, ráadásul e hónapban több barátommal is rossz dolog történt, nagyon jól esett volna megölelni, megvigasztalni őket, így amikor végre személyesen is találkoztam velük, meg is tettem.
Az ölelés pillanatai a legelemibbek, így lehet a legkönnyebben megállítani az időt, sokszor végtelennek tűnik a pillanat, mégis azt akarjuk közben, hogy soha ne érjen véget. Igazi slow.
Különösen intenzív megölelni valakit, akivel valami rossz történt, de ugyanolyan nehéz és édesen fájdalmas megölelni valakit, akit tudod, hogy sokáig nem látsz majd, pedig nagyon közel áll hozzád, például egy testvért, aki az ország másik végében lakik. Fontos megölelni ezeket az embereket.
Egyszerre vigaszt nyújtok, és erőt adok, ha a másiknak van jobban szüksége rá; magabiztosságot, kiegyensúlyozottságot, nyugalmat sugárzok, másrészről mindezeket vissza is kapom. Ha viszont egy iszonyú nap után, ingerülten vagy elgyötörve, nyomorultul érzem magam, akkor hihetetlenül jól esik kérni, vagy kapni, mert feltölt energiával, boldogít, lenyugtat, felold, mintha kicsit elolvadnék tőle, úgy érzem, mindent megold. Legyen az az ölelés szemből vagy hátulról, elalvás előtt az ágyban vagy bárhol; adhatja szülő, gyermek, testvér, barát vagy szerelmes társ; az ölelés gyógyít, felvidít, erősíti a kötődést, csökkenti a vérnyomást és a stresszt, türelmessé tesz, lelassít és persze ingyen van.
Talán ha egyetlen gesztussal kellene jellemeznem a slow érzést, élményt, eszmét, akkor ez lenne az. Kicsit megölelem a világot, kicsit önmagamat és a környezetemben lévő embereket is.
Eddig többnyire akkor öleltem magamhoz embereket, ha úgy éreztem, másképp nem fogom túlélni a napot. De mostanra úgy érzem, adott nekem annyit a napló és a slow, hogy ezt továbbadhassam akár egy ölelés formájában is.
Virginia Satir idézetével búcsúznék, amit nagyon szeretek, mert egy izgalmas iránymutatás, megmosolyogtató és irigyelni való, bár még én is csak hajszolom, remélem elérem egyszer.
Addig is igyekezzünk minél többet gyakorolni, amikor csak lehetőségünk adódik:
„Napi négy ölelés kell a túléléshez, nyolc a szinten maradáshoz és tizenkettő a gyarapodáshoz.”
Ölellek benneteket.
OKTÓBER:
Helló Ősz!
Nem tudom, hogy csak nekem tűnik úgy, mintha minden hónapban egyre több dolgom és teendőm lenne, vagy tényleg így van, de ez az ősz valahogy nagyon eseménydús, nem unatkozom, néha már-már úgy érzem, kezdek besokallni. Ilyenkor kifejezetten keresem a lehetőségeket, amikor megállhatok egy pillanatra a tétlenségben. Azt pedig már el sem tudom képzelni, milyen lehet ilyenkor például az anyukáknak és apukáknak, akik a nemrég indult tanévben hordják viszik gyermekeiket az iskolába és logisztikáznak minden perccel és másodperccel.
Számomra mégis ez az ősz most valamiért csodálatos, csodálatosabb, mint az összes eddigi, szebb, szemet gyönyörködtetőbb, mint bármelyik ezt megelőző. Sokat gondolkoztam rajta, hogy vajon tényleg így van, vagy csak én érzem így. Vajon miért érzem így? Valószínű, hogy több tényező is van a dologban, az életemben több változás is folyamatban van, többek közt, nem elhanyagolható helyen a lassulás is, ami miatt talán fogékonyabb vagyok a rácsodálkozásra.
Többször megtörtént velem októberben, hogy megálltam az utcán séta közben és néztem a színes fákat, olyanokat is, amelyek mellett felnőttem, évek óta tudom, hogy ott álltak, de eddig sosem tűnt fel, hogy milyen csodás színbe öltöznek így ősszel.
Gyermeki lelkem mosolyogva tört elő, amikor a lehullott falevelekben gázoltam és csörögtek-zörögtek a talpam alatt. Többfelé elmentünk sétálni, megejtve a saját vidéki slow-sétáinkat, az arborétumban vagy a városban is, és mindenhol kerestem a színes fákat, hogy egy kicsit a szívemet is díszbe öltöztethessem általuk, megteljek örömmel és hálával. Ezeket lestem és lesem még mind a mai napig a buszból és kocsiból is.
Örülök, hogy nem annyira borús még az égbolt errefelé, mint ahogy így ősszel az már elvárható lenne. Külön boldogság élvezni egy kis napsütést, a nap melegét a hátamon, még a kabáton keresztül is – minden ilyen pillanatnak hálát adok. Ilyenkor a nap is más szögben süt, gyönyörűek a fények, és minden egyes nap egy álomszép naplementével van megkoronázva. Ezek a legelviselhetőbb időszakok a szabadban, nem a forró izzasztó nyár és nem is a csontig hatoló hideg tél, hanem amit mi csak úgy nevezünk: kirándulóidő.
Gyermekként nem szerettem az őszt, mindig úgy tekintettem rá, mint az elmúlás évszakára, amikor minden megcsúnyul, a fák megkopaszodnak, de egyben ez jelentette számomra a nyári szünet végét és a kellemetlen iskolakezdést. Azonban ez idővel megváltozott – velem együtt -, és most már egészen másképp látom az évnek ezen periódusát: szebbnek, meghatóbbnak, megnyugtatóbbnak.
Ha lehetne, gyógyszerként íratnám fel a csoszogást az avarban, a pitypang ernyőinek fújkálását a szélben, vagy a hulló falevelek őszi színkavalkádját mindenkinek, aki most egy kicsit fásult, lehangolt vagy erőtlennek érzi magát.
A barátaimat és mindenkit igyekszem arra ösztökélni, hogy menjenek, kényeztessék a szemeiket és élvezzék ki a jó időt. És ha mégis esik az eső, csak keressétek a szivárványt! ?
NOVEMBER:
Hálás november
Mivel a Slow Budapest idén ebben a hónapban „Hálás November” mozgalmat hirdetett, így gondoltam, kicsit én is jobban átrágom ezt a témát így, az év vége közeledtével. A 2017-es napló hétről hétre arra ösztönzött, hogy írjak valamit, amiért hálás lehetek, és a jövő évi füzetben is bőven akad inspiráció ilyen tekintetben.
Ez egy fontos tényező, amiről hajlamosak vagyunk megfeledkezni, viszont ha belemerülünk és egy kicsit alaposabban átgondoljuk, sokkal jobban érezhetjük magunkat, tudván mennyi olyan dolog van, aminek örülhetünk, amiért köszönettel tartozunk, az életnek, a családnak, a barátunknak, önmagunknak.
Én elsősorban hálás vagyok a csendért, ami a kis irodámban körülvesz már jó néhány hónapja. Az ember azt gondolná, hogy hosszasan csendben egyedül lenni nem éppen a legjobb dolog a világon, mégis azt kell mondjam, számomra inkább volt megindító, ösztönző, gondolatébresztő. Sok változást generált, mindamellett harmóniát és egyensúlyt is teremtett az életemben.
Köszönettel tartozom minden kihívásért, akadályért, amikkel szembesülök, mert ezek visznek előre, mozgatnak, motiválnak. Minden fordulat, esemény, egy lehetőség, esély a fejlődésre.
Hálás vagyok a hosszú túrákért, az erőmért, hogy képes vagyok rá, az ambícióért, hogy meg akarom csinálni, és a jutalomért: a csodás kilátásért, ami a hegytetőn vár, mert az mindig felejthetetlen.
A forró teákért, a forralt borokért, a finom süteményekért. Az illatos, habos kádfürdőkért, a puha, meleg pokrócokért, a nevetésért, az eső kopogásáért, az ölelésért, a hullócsillagokért. A fű zöldjéért, a kék égboltért, még ha felhőkkel is van csipkézve, mert akkor el lehet révedni rajta, ahogy a szél továbbrepíti őket. A hihetetlenül türkiz Balatonért, amit órákig tudnék bámulni, és a rózsaszínes-narancsos naplementékért, amikről gyakran eszembe jut, hogy minden perc múlandó, minden folyamatosan változik.
Köszönet a szüleimért, akik mindig jót akarnak nekem, még ha elsőre nem is tűnik mindig úgy, és a páromért is, akinek van türelme hozzám, a fordulatszámomhoz, a hangulatingadozásaimhoz, a kirohanásaimhoz és ölelésigényeimhez, amiért ellensúlyoz engem és a földön tart. A barátaimért, akik jobb emberré tesznek és az ellenségeimért, akik arra sarkallnak, hogy jobb ember legyek. A testvéremért, akit nagyon szeretek, és aki annyira hasonlít rám, hogy általa jobban megismerem önmagamat is. Köszönettel tartozom az edzőknek is, akik kemény munkára fognak és ha közben néha fáj is, mégis jóleső érzéssel, remegő lábakkal távozom minden alakformáló óráról tudván, hogy ismét tettem egy lépést az egészségem megőrzéséért.
Örülök, hogy a sors pesszimistából optimistát faragott belőlem. Hogy mindenben képes vagyok meglátni a jót, ha kell az irónia segítségével is, de ez sokat jelent, főleg ha megnevettethetek másokat. Köszönöm, hogy adhatok, megmosolyogtathatok, szerethetek.
És örülök annak is, hogy rátaláltam a Slow Mozgalomra, hogy ezt az optimizmust még teljesebben élhessem meg.
Valamint hálás vagyok, hogy írhatom ezt a blogot és inspirálhatlak, vigasztalhatlak, bátoríthatlak Benneteket – ki mit merít belőle. Ölellek Benneteket!
DECEMBER:
Leltár
Decemberben szoktam készíteni egy éves idézőjeles leltárt, átgondolva hónapról hónapra életem történéseit, néha csak fejben, de olykor írásban is, összegezve a fejlődésemet, a sorsom alakulását, változásokat, eseményeket, életmódváltásokat. Olykor még egy kis grafikont is elképzelek, hogy hányszor, mikor, mitől voltam fent és lent. Ez jó lehetőség arra, hogy az ember ilyenkor következtetéseket vonjon le, tanulságokat fogalmazzon meg, fogadalmakat tegyen vagy épp tiszta lappal kezdje el az újévet.
Talán ilyen sűrű és tartalmas évem, mint az idei még soha nem volt. Hasonlóan eseménydús igen, de sokszínű nem, abban az értelemben, hogy milyen nagy különbségek voltak idén a fentek és lentek között. Nem mondom, hogy egyszerű év volt, de a nehézségekkel most könnyebb volt megbirkózni, a jó dolgokat pedig hatványozottan tudtam megélni, átélni az antihatáridőnapló és az az eszme segítségével, amit a napló képvisel.
2017 elképesztő mennyiségű élménnyel volt teli, és biztos vagyok benne, hogy a slownak is köszönhetően volt az események száma várakozáson felüli. Januárban nagy reményekkel és lelkesedéssel ástam bele magam az új eszmébe, kóstolgattam, ismerkedtem, barátkoztam az érzéssel. A februári akadályok után, márciusban és áprilisban már el is könyvelhettem az első sikereket. Nyáron aztán sikerült kiteljesedni és egyre jobban magamévá tenni ez a szemléletváltást, hogy az ősszel már én is továbbadhassam, taníthassak, bátoríthassak másokat is. Így a tél kezdetén, a karácsony közeledtével pedig már alig várom, hogy az eddig elért sikereket tovább kamatoztathassam, és magammal vihessem a következő évre.
Kihívás, nevetés, inspiráció, meglepetés, ölelés, fejlődés, mosoly, csend, kikapcsolódás, kiegyensúlyozottság, lazítás, főzőcskézés, nyugalom, hála. Ezeket és még sok mást kaptam a lassulástól hétről hétre. Úgy érzem, büszke lehetek magamra és hogy ez az életmódváltás számomra abszolút siker, sőt talán még a személyiségem is egy kicsit csendesebb és békésebb lett, de ez majd inkább jövőre – hosszabb távon – fog igazolást nyerni.
Már meg van a 2018-as antihatáridőnaplóm, alig várom, hogy tovább vezessem a lassulásom folyamatát, lépéseit az új könyvecskében is, áthatva a tiszta lapok varázsával és az új könyv illatával. Remek ötletek, sok-sok útmutatás, színes matricák várnak, hogy további sikereket, lassulós terveket valósítsak meg. Bízom benne, hogy lehet még tetézni az eddigieket egy újabb évvel, újabb, még szebb és jobb eredményekkel.
Remélem, tudtam kedvet adni Nektek, kedves olvasóim, a napló felfedezéséhez, erőt és lelkesedést a folytatáshoz. Köszönöm, hogy velem voltatok! Mindenkinek nagyon kellemes karácsonyt és élményekben gazdag, lassulós új évet kívánok! Ölellek Benneteket!
